Nemes Nagy Ágnes: Istenről


Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni.
Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen
tojáshéjéletet a Földre, és abba - felfoghatatlan
büntetésként - tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok.
Ez mértéktévesztés, Uram. Mért kívánod,
hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba
egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk,
mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.


Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség.
Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába.
Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak.
Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét.
Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?
Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben?
Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség?
Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?
Úsztál folyóban? Ettél citromalmát?
Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd?
Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra,
míg megy odafönt, megy-megy a délután?
Van odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.